Az Elixír Magazin, “Rákos Péter – Válaszol a rendszerterapeuta” rovatából
Családi minta
„Válságban van a házasságom. Fiatalon mentem férjhez és naivan: bíztam abban, hogy Endrét, a férjemet előbb-utóbb megszelídítem. Figyelmes és kedves voltam vele, s vártam, mikor jön rá arra, hogy lekezelő modora és a durva beszéde csak eltávolít bennünket egymástól. Teltek az évek, de nem változott semmi. Mára rájöttem, hogy ugyanezt láttam otthon, a szüleim házasságában is. Ettől nagyon megrémültem: ezek szerint az édesanyám nyomdokain járok, és ahogy ő sem tudott, úgy én sem fogok tudni letérni erről az útról? Nekem sem lesz soha boldog a házasságom?” – kérdezi levelében Klára.
Szó se róla – a boldog párkapcsolat mindenkinek alanyi jogon jár. És azzal, hogy felismerte a családi mintát, már megtette az első és legfontosabb lépést. A rendszerállítás tanúsága szerint aki meglátja egy nehéz női szerep ismétlődését a családjában, s egyben azt is tudatosítja, hogy ő azt szeretetből, s az édesanyjával vállalt sorsközösség okán vette át, akkor attól meg is tud válni. Ezt a folyamatot segítheti a következő kis gyakorlat is.
Kérem, hunyja le a szemét, képzelje maga elé az édesanyját, és szólítsa meg: „Drága anya, látom, hogy neked milyen nehéz, hogy mennyit harcolsz, és milyen reménytelenül. Küzdesz a kiszolgáltatottsággal, azzal, hogy a szükségleteidet semmibe veszik. Látom, a mi családunkban ez a nők sorsa. Én is nőnek születtem. És mert szeretlek, anya, ezt a nehéz történetet eddig én is vittem. Idáig én is úgy éreztem és gondolkodtam, ahogyan ti – igaz, nem volt előttem másik minta. De most történt velem valami – olyan, mintha felébredtem volna. Megláttam: a nehézség, amit a házasságomban magamra vettem, nem az enyém. Ezért hát drága anya, kérlek, nézz rám szeretettel, ha én most egy másik útra lépek. Egy ismeretlen útra, ahol egy párkapcsolatban az én igényeim is fontosak lesznek, ahol a párommal egyenrangú vagyok, ahol ő figyel rám, és fontosak neki a szükségleteim. Ahol mindez magától értetődő, és nem kell harcolnom érte.”
Most pedig képzelje maga elé a férjét, és őt is szólítsa meg: „Kedves Endre, téged választottalak, hogy édesanyám, nagymamám küzdelmeiben osztozhassak – és ennek a szerepnek te hibátlanul megfeleltél. Azonban én nem akarom tovább vinni ezt a nehéz női szerepet. Mától fontos akarok lenni annak, akivel együtt élek: a megbecsült, az első. Ez az én utam. És én szívesen megyek veled ezen az úton – de csak ezen, ha ezt meg tudod adni nekem. Igazi nő vagyok, akinek jár a tisztelet, az első hely és a megbecsülés. Úgy döntöttem, azzal a férfival megyek tovább, aki ezt nekem megadja. Te vagy az első jelöltem – még vannak esélyeid.”
Kedves Klára! Ha ezt elmondta, érezni fogja azt az új erőt és magabiztosságot, amit – Bert Hellinger szavait idézve – a lélek igazsága ad: azt az új erőt, amelyik képes szeretettel újraformálni az önmagáról alkotott képét és a párkapcsolatát.
A párkapcsolat lezárása
„Mintha valamilyen átok ülne rajtam: évek óta nem jön össze még egy alkalmi párkapcsolatom sem. Pedig kifejezetten vonzó nőnek tartanak, igaz, elváltam, és van egy nyolcéves kisfiam – de ez nincs a homlokomra írva, amikor elmegyek szórakozni. Ráadásul, bár harmincöt éves vagyok, simán letagadhatnék tíz évet. A házasságom előtt ragadtak rám a férfiak, nem tudom, mi történt velem az elmúlt években, milyen láthatatlan jeleket küldök, hogy ilyen nagy ívben elkerülnek a potenciális partenerek” – írja Katalin, s kérdezi, vajon ezzel egy társtalan felmenője mintáját követi-e szolidaritásból, ahogy ezt egy családállításról szóló könyvben olvasta.
Kedves Katalin; nem kizárt, hogy nehéz élettémáját átvéve osztozik egy távoli nőrokonnal, s ezért éli az egyedülálló anyák életét, de én – a levelében leírtak alapján – arra gyanakszom, hogy volt férjével (bár házasságuk már évek óta véget ért) még mindig sok, eleve
n szálon kötődnek egymáshoz, s lezáratlan témáik nem engedik egyiküket sem a saját útjára lépni. A rendszerállítás tanúsága szerint mindenkihez csak egyetlen párkapcsolati hely tartozik, s a partner a szakítást követően is – virtuálisan – tovább foglalhatja ezt a helyet, ha nem kerül tudatosításra és kimondásra mindaz, ami a végleges elváláshoz szükséges (s ha ez a hely foglalt, azt ösztönösen megérzik a partnerjelöltek, így aztán előbb-utóbb odébbállnak).
Az a szerencse, hogy az elválás bűvös mondatai akkor is eljutnak az érintetthez, ha az nincs jelen, ugyanis a kapcsolati térben az egymásra vonatkozó információk folyamatosan kicserélődnek. Ezért most, ha szemét becsukva maga elé képzeli volt férjét, magában megszólíthatja, és elmondhatja neki:
„Kedves Géza! Négy évig voltam a feleséged. Házasságunk alatt nem engem láttál, mert nem engem kerestél: az, akihez kötődtél, nem én vagyok. Az én hibám, hogy ezt akkor nem ismertem fel, és hogy folyton meg akartam felelni az elvárásaidnak. Végül aztán rá kellett jönnöm, lehetetlenre vállalkoztam. Elvártad tőlem, hogy azt adjam neked, amit annak idején az édesanyádtól kaptál: feltétlen elfogadást, szeretetet, és azt, hogy mindent elnézek neked. De én csak a feleséged voltam, nem az édesanyád. Sajnálom, hogy ez neked kevés volt, és többet vártál tőlem. A kapcsolatunk véget ért, s annak megromlásáért mindketten egyenlő arányban felelősek vagyunk. Én vállalom a rám eső részt. Mindazt, amit tőled kaptam, köszönöm. Amit adtam, szeretettel adtam. A kapcsolatunk emlékét a szívemben őrzöm tovább. S bármi történt is, neked köszönhetem életem legnagyobb ajándékát: a fiunkat. Ő mindig rád fog emlékeztetni, és téged benne szeretlek tovább.”
Ezután gondolatban búcsúzzon el tőle egy kézfogással vagy öleléssel – ahogy jólesik –, s utána figyelje meg, milyen változás veszi kezdetét a lelkében és a környezetében…
A meg nem született
„Olyan, mintha valahol megtört, megroppant volna az életem, csak éppen azt nem tudom, hogy hol és mikor. Emlékszem, boldog voltam, amikor megházasodtam, és boldogan szültem meg a két gyerekemet. Valami az idő tájt történt velem, amikor a harmadik gyerekünkkel megfogantam, s akit már nem tudtunk vállalni (erről együtt döntöttünk a férjemmel). Ezzel a racionális agyammal ma is egyetértek, de félek, hogy valahol mélyen sohasem bocsátottam meg magamnak” – írja Ágnes, s kérdezi, lehet-e, hogy azóta ez árnyékolja be a napjait?
Kedves Ágnes! Azokat a gyerekeket, akiket édesanyjuk spontán vagy művi úton veszített el, a családállítás meg nem születetteknek nevezi, s úgy tartja, hogy rövid földi tartózkodásuk, valamint annak megszakadása – hasonlóan más élet-halál kérdéshez – nem öntudatlan élettani folyamatok vagy emberi döntések következménye. Családállításokon
újból és újból azzal találkozunk, hogy a meg nem születettek pontosan tudják, kiknél s milyen körülmények között fogannak meg – így azt is, hogy megszületésüknek van-e realitása vagy sem. A közös történet, az együtt töltött idő, a vetélés mind-mind egy mélyebb értelmű, sors-szintű történés részei, amely racionális szinten nem megragadható, de egy állítás időtlen terében a maga teljességében átélhető. Tudom, ezek most önnek puszta szavak (még ha mögöttük több ezer családállítás egybehangzó tanúsága áll is), ezért arra kérem, tegyen egy kísérletet, és tapasztalja meg saját maga a fent leírtak igazságát.
Hunyja le a szemét, s képzelje maga elé a meg nem született gyermekét. Nézzen rá, ahogy ön előtt ül, s legyen nyitott a látványra: arra, hogy ő szemlátomást jól van, békés derűvel néz önre, és nyoma sincs benne haragnak vagy neheztelésnek. Merüljön el a tekintetében, majd, ha jólesik, mondja ki, amit abból kiolvasott: „Drága kisfiam – eddig azt hittem, én döntöttem arról, hogy nem születtél meg. Úgy gondoltam, elvettem tőled a jövődet, s ezért szomorú vagy és engem vádolsz. Meggyőződésem volt, hogy jóvátehetetlen hibát követtem el. De most, hogy látlak, tudatosul csak bennem, hogy neked éppen ennyi volt az életidőd – eddig tudtál és terveztél maradni, egy nappal sem tovább. Így akartál a történetünk, a családunk részévé válni: mint a meg nem született gyermekünk. Édesapáddal eddig nem beszéltünk rólad – de most megtöröm a hallgatást, és elmondom neki: te azóta is lélekben itt vagy velünk. Ezután ő is találkozni tud majd veled; előtte azonban meggyújtunk egy gyertyát, s mindketten elgyászoljuk azt, hogy nem születtél meg, s nem lettél a valóságos gyermekünk. Most jó látni téged, s érezni azt, hogy csak szeretet van benned és az a vágy, hogy mi is nézzünk szeretettel rád, és mondjuk neked: hozzánk tartozol, a családunk része vagy. A harmadik és legkisebb gyermekünk, aki bár nem született meg, itt van velünk. A lelkünk lát téged, és örül neked. Isten hozott, kisfiam!”
Kedves Ági – ha ezt elmondta, gondolatban ölelje meg kisfiát, ültesse a lábához, tegye kezét fejére, s maradjon vele ebben az egységben és szeretetben addig, ameddig jólesik.
Az előző kapcsolat
„Rettenet, mit művel a lányom. Tizenéves, és ha valaki, hát én megértem őt, hiszen magam sem voltam egy angyal ilyen idős koromban (szegény szüleim!), de az a műsor, amit Sára lead, minden kritikán aluli. Az apját védi (mintha én bántanám – nem bántom!), velem ellenséges, kritikus és agresszív. Higgye el, ismerem a lányomat – ez nem ő. Mintha megszállta volna valami. Létezik ilyen?” – kérdezi Ivett, akinek első gyerekével, Ábellel még csak hasonló problémái sem voltak.
Igen, kedves Ivett, jól érzi: a helyzetet nagy valószínűséggel egyfajta „megszállás” okozza, csak éppen nem abban az értelemben, ahogy ön gondolja. A rendszerállítás tapasztalata szerint ugyanis 
gyakori jelenség, hogy egy családtag valaki más érzéseit, gondolkodásmódját, viselkedését átveszi: olyan valakiét, aki ilyen vagy olyan okból izolálódott a családtól, akinek a neve és emléke feledésbe merült. A családtag éppen ezzel az átvétellel pótolja a hiányt és hívja fel a figyelmet a kirekesztett személyre. S hogy ki ez az elfeledett valaki, azt teljes biztonsággal a családállítás hivatott felderíteni, ám én – és tudom, ez első hallásra furcsának fog tűnni – férje előző kapcsolatára, Zitára gondolok. Az ön által kitöltött kérdőívből kiderül, hogy Zita már jegyben járt, amikor a vőlegénye önért elhagyta őt. Ám hogy érthető legyen, férje előző kapcsolata miért tartozik szorosan a családhoz, kérem, kövesse velem végig a következő gondolatmenetet – s ha teheti, úgy, hogy elképzeli, jobb keze felől áll Zita, szemben pedig a lánya, Sára, akit gondolatban szólítson meg:
„Szia kislányom. Ő Zita, édesapád előző kapcsolata. Apukád és ő szerették egymást, annyira, hogy jegyben jártak – de aztán történt valami, és szétváltak az útjaik. Ha ők együtt maradnak, akkor mi soha nem lettünk volna egy család, és te sem születtél volna meg. Én a férjemet, te az életedet köszönheted Zitának, a veszteségének, s annak, hogy hagyta édesapádat továbbmenni. És mert a legfontosabbat, a legértékesebbet neki köszönhetjük, ezért ő hozzánk tartozik. Édesapádnak Zita az első, én csak a második vagyok. Sára, kérlek, nézz rá: eddig nem vettünk róla tudomást. Úgy tettünk, mintha sohasem létezett volna. Ám azt, hogy ő milyen fontos nekünk, hogy hozzánk tartozik, te mutattad meg nekünk – eddig te képviselted őt. Úgy éreztél, úgy gondolkodtál, mintha Zita is itt lenne közöttünk: az ő nevében voltál rám dühös, és védted velem szemben apát. Egyszerre voltál te is és ő is, és ez nagyon nehéz lehetett neked. De már látjuk Zitát, és tudjuk, hozzánk tartozik. S most, hogy itt van velünk, engem boldoggá tenne, ha kiállnál a szerepéből, és csak a kislányom lennél ezentúl, és semmi más.”
Ivett, ha ezeket a mondatokat őszintén, szívből el tudja mondani, meglátja, mintegy varázsütésre megváltozik a családi légkör: a lánya leteszi az eddig vitt problémás szerepet, megkönnyebbül, és semmi másra nem vágyik majd, mint hogy bensőséges szerettel megölelje önt.
Csak a második
„Egy merő stressz az életem. Próbálok leszokni a cigarettáról, de nem megy. Számomra ez az egyetlen stresszoldó. Inni nem iszom, mert szinte éjjel-nappal autóban ülök, három vállalkozásom van, számos alkalmazottam és cégtársam, akik ha félrenézek, rögtön keresztbe tesznek nekem. Tudom, hogy a világ egy sakáltanya, de már magam sem tudom, érdemes-e vezetőnek lenni, megéri-e a sok pénz a gyomorfekélyt, a refluxot, az álmatlanságot. Nem bízom senkiben, s talán kényszerképzet, de meggyőződésem, hogy mindenki a pénzemet akarja, a nők is, persze. Jó lenne család, gyerek, de ilyen tempó mellett nincs magánélet” – írja Károly, s azt kérdezi, honnan jön ez a hajszoltság, amikor egy nyugodt és békés családban nevelkedett fel.
Kedves Károly! Jól érzi, jól gondolja, hogy problémáink nagy része családi kapcsolatainkból ered, csakhogy ezek mögött nem mindig áll közvetlen megfelelés, konkrét, átöröklött mintázat. 
Gyakran trükkösebbek az összefüggések. Ezeket a láthatatlan átkapcsolásokat Bert Hellinger fedezte fel a családállítások során, s neki köszönhetően tudjuk, milyen elmozdulás, téves alapállás húzódhat az ön küzdelmesen megélt hétköznapjai mögött. Az általam küldött kérdőívben írja, hogy van egy bátyja, aki láthatóan kevésbé sikeres, és szakmája sem olyan magas társadalmi presztízsű, mint az öné. Azt is leírja, hogy ön, a kisebbik fiú, az édesanyjuk kedvence, s valahányszor hazalátogat vidékre, ő valóságos ünnepséget rendez a tiszteletére.
A családi rend egyik legalapvetőbb szabálya az, hogy a testvérek hierarchiáját egyes-egyedül a születési sorrend határozza meg. Lehet egy báty vagy nővér kevésbé vagy egyáltalán nem sikeres, sőt, akár akár fogyatékos is, ő a nagyobb, az első, akit tisztelet és elsőbbség illet meg a kisebb testvérek részéről. Nem felmutatott érdemei miatt, csupán születési előjoga okán. Ha ez a sorrend – mint az önök esetében is – valamiért felborul, vagyis az öcsöt tekintik a szülők (és gyakran az idősebb testvér is) előbbre valónak, akkor sérül a család rendje, s ennek minden hátrányát sajnálatos módon az előbbre sorolódott testvér, ez esetben ön tapasztalja meg. Ugyanis aki a testvérsorban elöl áll, holott övé a második hely, úgy fogja magát érezni a világban, mint egy olyan valaki, aki ugyan első, s bár a legmagasabbra jutott, a lelke mélyén tudja, jogtalanul, ezért éjjel-nappal azt lesi, ki akarja pozícióját tőle elvenni. Ez a háttérdinamika természetesen nem azt jelenti, hogy ha a testvérsorrend helyreáll, akkor ön a második helyre szorul a cégeiben – szó se róla! Csak megszűnik a két helyzet összemosódása, s a szerepei végre rendeződnek az életében: a második hely a testvérei között, és az első hely a munkájában.
Engedje meg, hogy ajánljak egy rövid gyakorlatot. Kérem, hunyja be a szemét, képzelje maga elé a bátyját, és modja neki: „Kedves Feri, te a bátyám vagy, és villanyszerelőként dolgozol. Én, bár az öcséd vagyok, hozzád képest sokra vittem: három cégem van, autóm, házam, nyaralóm. Ez eddig feljogosított arra, hogy eléd soroljam magam a testvérsorban. Meggyőződésem volt, hogy megelőztelek téged az életben, én lettem a nagyobb, és te csak utánam következel. De most már tudom, ennek az lett az ára, hogy nincsenek barátaim csak beosztottaim, reggeltől estig azt lesem, hogy ki pályázik a székemre, altatóval alszom, és két dobozzal szívok el naponta. Drága bátyám, együtt nőttünk fel, és nagyon szeretlek. Odakint az életben lehet, hogy én vagy az első, de itt, a családban azonban csak az számít, hogy ki mikor érkezett. Te vagy a bátyám, mert te születtél előbb. Eddig átengedted nekem az első helyet szeretetből, és hogy béke legyen közöttünk – de ez csak bajt hozott az életembe. Úgyhogy ideje, hogy végre rendet tegyek. Kedves Feri, sajnálom, hogy föléd nőttem, hogy megelőztelek, és úgy tettem, mintha nagyobb volnék nálad. Valójában tiéd az első hely. Te vagy a bátyám, a nagy és erős, s nekem az lenne jó, ha rád tudnék támaszkodni. A kisöcséd vagyok, a második, s most érzem csak, hogy egyedül ez a hely ad nekem egyedül erőt – mert az enyém.”
Ezután kérem, gondolatban ölelje meg a bátyját, s érezze meg, ennek nyomán mekkora nyugalom támad a szívében. Emlékezzen rá: nem kell mindig, mindenhol elsőnek lenni, időnként jó a második hely is – például a családjában, ahol a bátyja mellett a kisöcs helye az igazi erő forrása, s ahová innentől örömmel térhet vissza feltöltődni.
Lelkünk másik fele
„A baráti körömben már nevetség tárgya vagyok, egy női Don Quijote, aki az igazit, a másik felét, a lélektársát keresi – és sosem adja fel. Ért már számtalan csalódás, és valóságos lebeszélő kör alakult ki körülöttem – én mégis hiszem… nem: szilárdan tudom, hogy van valahol valaki, aki mindenkinél jobban ismeri a lelkem, s aki az egyetlen, akivel képes lennék a teljes boldogságra” – írja levelében Zsuzsa, támogatást és segítséget kérve a további kereséshez.
Kedves Zsuzsa! Aki a lélektársát keresi, az joggal keresi – ám megtalálni sohasem fogja itt a Földön. Mert lélektársaink egy másik dimenzióban tartózkodnak, ott, ahol fogantatásunk előtt az életünket tervezgettük. A lélekcsoportunkban, akik közül jöttünk, akikhez egyszer majd visszatérünk, s ahonnan nehéz szívvel szántuk rá magunkat az anyagba szállásra, az individuális létre, a lélektársaktól való elválásra.
A családállítások utóbbi tíz évében gombamód elszaporodtak az ún. ikerállítások, melyekben alkalom nyílik dramatikusan is elbúcsúzni a méhen belül elvesztett ikerpárunktól. Mára már úgy tűnik, hogy a magzati élet korai szakaszában kivétel nélkül mindenkinek volt ikre – ami elég valószínűtlenül hangzik. Az állításokban felbukkanó információkat jobban megfigyelve azonban nyilvánvalóvá lesz, hogy ezek az állítások spirituális, ún. transzperszonális szinten zajlanak: búcsút nem egy iker-embriótól, hanem egy érző és tudatos lénytől, egy hozzánk mindenkinél közelebb álló, bennünket mélyen érző és értő szövetségestől, segítőtől: a lélektárstól veszünk. Illetve vennénk, ha nem tiltakoznánk ellene, ha nem tagadnánk az elválás tényét, s ha képesek volnánk felvállalni azt, hogy életünket az eredeti szimbiotikus kapcsolatból kilépve, egyedül csináljuk végig. Ezután az már csupán stiláris kérdés, hogy ezt a szimbiotikus kapcsolatot placentának, anyának vagy korai ikernek nevezzük: bárki lehet azok közül, akikkel egy vérkörön voltunk, s akiktől fájdalmasan el kellett szakadnunk, hogy világra jöhessünk. Kedves Zsuzsa, hadd javasoljak egy gyakorlatot. Kérem, hunyja be a szemét, és képzelje maga elé a lélektársát. Érezze azt a határtalan, egybeolvadó szeretetet, ami önöket összeköti, érzékelje a súlytalan lebegést, amiben legutoljára együtt voltak, és szólítsa meg őt:
„Drága társam, kísérőm, lelkem másik fele! Eddig szorosan becsuktam a szemem és befogtam a fülem, hogy ne kelljen tudomásul vennem, hogy eljött az ideje az elválásnak. Idáig velem voltál, s elkísértél addig, ameddig tehetted, mert a támogatóm, bajtársam, szövetségesem vagy az egymást követő életek vándorútján – de tudom, hogy innen egyedül kell továbbmenjek. Emlékszem a feladatra, amit vállaltam: arra, hogy elszakadva minden szoros kötéstől egyedül kell kilépjek a világba, s egyedül kell nekivágjak az élet kalandjának. Tudom, a feladat lényege az, hogy megtanuljak nélküled is boldogan élni, nélküled is erőssé és teljessé válni. Ahonnan jövünk, ott mindig együtt vagyunk – ezért a saját erőmet, azt, hogy ki vagyok és hol tartok, csak odakint, a világban tudom megtapasztalni. Éppen ezért olyan izgalmas ez a kaland. Elrontani pedig nem tudom: hiszen csak azzal, hogy megszületek, megtettem a legfontosabb lépést. Utána bárhogy élek, bármerre megyek, a kijelölt utamon járok; arról még ha akarok, se tudok letérni. Viszont léphetek nagyobbakat, haladhatok gyorsabban – igaz, csak akkor, ha kinyitom a szemem, és elfogadom az életem: azt, hogy te nem vagy velem. Mert akkor helyetted másokkal találkozom, s megtanulok velük kapcsolódni, velük örömöt átélni. Így hozom ki a legjobbat, a legtöbbet az életemből.”
Ezután gondolatban ölelje meg a lélektársát, ikrét vagy másik felét (ahogy tetszik), s induljon el a színes, kavargó, izgalmakkal teli élet felé. S meglátja, hamarosan felismeri majd azt az ismeretlen ismerőst, akit – a másik fele helyett – egyedül önnek rendelt a sors.
Legjobb barátnők
„A férfiak elvacakulnak mellettem. Bármilyen bradpittek is kezdetben, néhány hónap alatt férfiatlan kisfiúkká válnak” – írja Anna levelében, amelyben kitér szülei válására is, és arra, hogyan álltak lábra azokban a nehéz időkben, ő az anyját támogatva, akivel „a mai napig a legjobb barátnők”.
Kedves Anna, engedje meg, hogy megelőzve minden pszichológiai, asztrológiai megfontolást, egyből Bert Hellingert idézzem, aki szerint létezik világunknak egy ismeretlen szintje, ahol az emberi kapcsolatok rejtett rendje működik.
És tekintet nélkül arra, hogy valaki ismeri-e ezt a szintet vagy sem, amikor vét e rejtett rend ellen – minként azt ön is tette – sajnos pórul jár. Mert e rejtett rend alapköve: a szülők nagyok, a gyerekek kicsik. Így aztán a kicsi, ha beleártja magát a nagyok dolgába, akkor magára veszi azok terheit, úgy érez és úgy gondolkodik, ahogy ők, s mindezt azért, hogy szerepének maradéktalanul megfeleljen. Például hogy szívbéli barátnője, erős támasza lehessen az édesanyjának.
Egy válás mindig megrendítő, a távozó fél után maradt űr pedig fájdalmas. Érthető, ha a gyerek ilyenkor pótolni igyekszik a hiányzó szülőt – érthető, de nem természetes. Mert bármi történik is a családban, a gyerek szeretne mindig gyerek maradni, és a szülőket nagynak és erősnek látni. A szülőből viszont, amikor a gyerek a legjobb baráttá lép elő, áradni kezd a panasz, s előbb-utóbb (ahogy ez önnel is történt, Anna) a gyerek kénytelen belépni a családi tűzvonalba és ítélkezni a másik szülő felett. S nemcsak a másik szülő, az apa felett, hanem általában minden férfi felett, hiszen „azok mind olyanok”. Ezért van, hogy a maga világában, Anna, minden férfi „olyanná” válik – ha a valóságban nem is, de az ön szemében mindenképpen.
Amennyiben végiggondolva a fentieket úgy döntne, hogy feladja egyenrangú szerepét az édesanyja mellett, és elfoglalja a gyermek pozícióját, akkor engedje meg, hogy javasoljak egy kis gyakorlatot. Kérem, hunyja be a szemét, képzelje maga elé az édesanyját, és mondja el neki:
„Drága anya, én csak a kislányod vagyok, és semmi más. Engem is nagyon megrázott az, hogy apa elköltözött. Láttam, szomorú vagy és magányos. Segíteni akartam, mert nagyon szeretlek, és igyekeztem apát pótolni neked. Tudtam, hogy szükséged van támaszra és segítségre. De most már látom: én csak a kislányod vagyok, anya, nem a barátnőd. Nem tudom megoldani az életedet, és nem tudok egy igazi társat pótolni neked. Ha itt vagyok melletted, egyikünknek sincs esélye arra, hogy megtalálja a párját az életben. Hadd legyek én mostantól csak a kislányod, és te hadd legyél mostantól csak az anyukám. És kérlek, engedd meg nekem, hogy apát is éppúgy szeressem, ahogyan téged. Azt, hogy mi történt közöttetek, én sem megítélni, sem megérteni nem tudom. És mert felerészt apából vagyok, és te ezt a részemet is szereted, kérlek, nézz rám szeretettel, ha ezután nem nézem le apát, hanem annak látom, ami ő valójában: szeretettelinek, erősnek, biztonságosnak. Mert ha így látom őt, akkor majd így látom a férfiakat is. Mert csak így találhatok igazi párra, és így lehet majd saját családom is – a te örömödre is, anya, hogy játszhass az unokáiddal, és hogy lásd, értelme volt továbbadni az életet.”
Anna, ezek a lélek szavai, amelyek azt mondják: ha kiáll az édesanyja mellől a barátnő szerepéből, jó életre és igazi férfira, társra talál.
Kapcsolati mérleg
„Valami kezd elromlani köztem és a férjem között – írja levelében Enikő –, de hogy mi, az számomra megfoghatatlan. Úgy érzem, mintha egy lejtőn csúsznánk lefelé, megállíthatatlanul. Ezért aztán az utóbbi időben inkább túlórázom, hogy ne kelljen otthon ebben a feszült hangulatban együtt lennem a férjemmel. Pedig ő egy igazán jó ember, és őszintén nem tudom, mi a baj közöttünk. Csak abban reménykedem, hogy ennek valami megszerelhető oka van, és nem az, hogy kiszerettem a férjemből.”
Kedves Enikő, én is remélem, sőt, hiszem, hogy házasságuk „megszerelhető” – legalábbis abból kiindulva, amit közös történetükről a levelében leírt. Mindenekelőtt tudnia kell, hogy egy kapcsolat legrejtettebb mozgatórugói az úgynevezett rendszerszinten vannak, ahol az emberi viszonyokat működtető erők kérlelhetetlen, matematikai egyszerűségű törvényeknek engedelmeskednek (a rendszerállítás ezeket tudatosítja és hasznosítja a csoportmunkák során). A párkapcsolat rendszerszintű alapját az adok-kapok egyensúlya határozza meg: míg az adott és kapott jó és rossz kiegyenlítettsége stabilizálja a párkapcsolatot, addig a felborult arány feszültséget és elhidegülést 
okoz. Így aki az adok-kapok elv alapján eladósodik, annak a kapcsolati kötése meggyengül. Ön, aki fiatalon ment hozzá egy már megalapozott egzisztenciával rendelkező férfihoz, óhatatlanul nagyon sokat kapott tőle. S bár biztos vagyok abban, hogy ő mindezt örömmel, szeretettel adta, ez sajnos a felbillent kapcsolati mérleget nem egyenlíti ki; ehhez önnek kell cselekednie. Javaslom, kezdje azzal, hogy mihelyt lehetősége adódik egy nyugodt légkörű beszélgetésre, valami ehhez hasonlót mondjon el a férjének:
„Kedves Imre, nagyon sokat kaptam tőled. Ha nem kaptam volna, most nem dolgozhatnék olyan helyen, amiről mindig is álmodtam. Az összes erőmet és időmet leköti az, hogy a munkahelyemen megfeleljek, közben pedig tudom és érzem, hogy az adósod vagyok. Szinte örülök is annak, hogy olyan keveset vagyok otthon, mert addig sem kell azzal szembenéznem, hogy mennyivel tartozom neked. Most már tudom, hogy ha nem rendezem a tartozásomat feléd, arra rámehet a kapcsolatunk – de ezt semmiképpen sem akarom. Kérlek, adj nekem még egy kis időt. Mostantól minden erőmmel azon leszek, hogy valamilyen formában kiegyenlítsem a tartozásomat feléd. Legelőször is megkérdezem, neked mi kompenzálná azt a sok jót, amit tőled kaptam?” Nagy valószínűséggel a férje – ahogyan ez ilyenkor lenni szokott – először tiltakozni fog, és kijelenti, hogy amit adott, nem azért adta, mert viszonzást vár érte. Ekkor ön hivatkozzon arra, hogy amiről beszélnek, nem érzelmi, hanem energetikai kérdés, és annak egyedüli megoldása az, ha folytatják ezt a párbeszédet. Azt is hozzáteheti, hogy most az lenne ön számára a legnagyobb segítség, ha ő megnevezné, mi egyenlíthetené ki ezt a tartozást.
Tudom, nehéz erről a témáról beszélni, és sajnos mintáink sincsenek hozzá – mégis érdemes belevágni (tulajdonképpen minden párkapcsolatban időről-időre szükség volna egy ilyen beszélgetésre), hiszen ha létrejön a belátás és az együttműködés, akkor innen újult erővel és megerősödött szeretettel mennek majd tovább.
Kirekesztett apa
„Elváltam, amikor a fiam, Miki, még csak egyéves volt. Külföldre mentem, új életet kezdtem, de végig gyötört a lelkiismeret, hogy nem foglalkozom vele, nem látogatom meg, amikor Magyarországon vagyok. Most, hogy hazaköltöztem, megkerestem őket, de a volt feleségemtől azt kaptam, hogy késő, már nincs szükségük rám, tizenhét éves fiam pedig azt mondta, a mai napig szenved annak következményeitől, hogy otthagytam őket” – írja János, és kérdezi, a családállítás segítségével helyrehozható-e ez a sérült kapcsolat a fiával?
Kedves János – igen, helyrehozható, hiszen az elutasítás és harag mögött szinte mindig a megsebzett szeretet áll, amelyet egyedül az gyógyít, ha visszaáll az eredeti kötés és bizalom: az apa és fiú közti szeretet. Most első lépésként elég lesz, ha csak lehunyja szemét, maga elé képzeli gyermeke anyját, és elmondja neki: „Márta, fiatalok voltunk, és én nem voltam képes helytállni férjként melletted. Nem tudtam a támaszod lenni, és ezt 
sajnálom. Ma már minden másképp lenne, de ez nem változtat a tényeken. Viszont van egy fiunk, aki felerészt belőlem van: érte felelős vagyok. És ha ő engem a te szemeddel fölöslegesnek lát, akkor a lelke hozzám tartozó fele elgyengül. Viszont ha elfogad engem, akkor mögé tudok állni, és kaphat az erőmből. Úgy látom, a fiunknak erre van most a legnagyobb szüksége.”
Ezután jelenítse meg képzeletében a fiát, és őt is szólítsa meg: „Miki, kisfiam, azt mondod, amit tettem, az az egész életedre kihatással volt. Egyetértek: valóban tettem valamit, aminek te az élethosszig tartó következményeit viszed. Ez pedig az, hogy életet adtam neked. Mert én vagyok az apád, és örülök, hogy az lehetek. Én csak szeretni tudlak – és nagyon szeretlek. A nehéz történetünk pedig az életünk része, mindkettőnk életéé. Sajnálom, ami történt, én sem így terveztem. Nagyon gubancos volt az életünk akkor, és becsaptam magam mögött az ajtót. Nem hallgattam a lelkemre, amelyik kíváncsi volt rád, amelyik látni akart téged, és amelyik messziről is büszke volt rád. Akkor úgy gondoltam, nem mehetek vissza, nem lehetek gyenge, és ezt most már nagyon bánom. Nekem is borzasztóan fáj, hogy úgy alakult az életünk, hogy nem lehettem veletek nap mint nap, hogy nem láthattam a csillogó szemedet, nem vehettelek a karomba, hogy nem az én kezeim között tetted meg az első lépéseket, és nem velem rúgtál kapura először… De én így is az apád maradtam, aki szeret, és akinek fontos vagy. Ha te tudsz a fiam lenni, ha vissza tudsz találni a fiam szerepébe, akkor lesz apád – az égen-földön egyetlen, aki az lehet: én.”
János – ha ezt így elmondja magában (javaslom, tegye meg többször is, legalább háromszor-négyszer), tapasztalni fogja, valami elkezd változni a fiával való viszonyában. Olyan lesz, mintha nagyon-nagyon messziről, de eljutnának hozzá a szavai – ha nem is minden, de az elmondottak lényege: éppen az, ami a fia számára a legfontosabb. És ez, meglátja, idővel új fejezetet nyit majd kettejük életében és kapcsolatában.
A párkapcsolat tükre
„Egyre jobban aggódom a legkisebb fiam, Tomi miatt – írja levelében Erika. – Ő most tíz éves, az utóbbi időben rengeteget betegeskedik, alapvetően motiválatlan és erőtlen, nem érdekli semmi. Gondolom, az is nyomasztja, hogy látja, az apjával megromlott a kapcsolatunk, s fél éve egy fedél alatt, de külön élünk. Számomra az a legfontosabb, hogy Tomi életét megkönnyítsem, s amennyi terhet csak lehet, levegyek a válláról. Olvastam, hogy szülők családállításon dolgozhatnak a gyermekük témájával; én szívesen segítenék neki letenni az igencsak problémás életű felmenőitől átvett nehéz sorsokat, szerepeket. Ugye ennek nincs akadálya?”
Kedves Erika! Természetesen ennek nincs semmi akadálya – de mielőtt csoportba hozná Tomi problémáját, arra kérem, egy rövid időre hangolódjon rá kisfia állapotára, tekintse azt úgy, mint egyfajta üzenetet, és hallja meg, amit a tünetek nyelvén Tomi önnek elmondani szándékozik. Az, ha szavakba tudná önteni, valahogy így hangozna: „Drága anya, én a kettőtök gyereke vagyok: apáé és a tied. S mert én a ti kapcsolatotokból 
lettem, ezért nagyon érzékeny vagyok a kapcsolatotokra. Ha az biztonságos, erős és nyílt, akkor én is biztonságban érzem magam, erős vagyok és nyílt. Viszont ha kettőtök között feszültség támad, ha a kötés meggyengül köztetek, akkor én is feszült leszek és elgyengülök. Drága anya, minden tünetem csak tükör: a kapcsolatotok tükre. Én csak átélem azt, és megmutatom nektek. Mert ennyire fontosak vagytok nekem ti ketten.”
Egyszóval az a gyanúm, hogy Tomi fia nem valamelyik felmenőjének terhét viszi, hanem az önök kapcsolati problémáját képviseli. A család rendszer, s ha egy rendszerben feszültség vagy elgyengülés tapasztalható, akkor azt valaki meg fogja jeleníteni – és mindig a legsérülékenyebb, a legérzékenyebb jelez: ezúttal a kisebbik fiuk. Így hát arra kérem, mielőtt e témával csoportba menne, tegyen meg valamit, ami tudom, nem lesz könnyű. Üljön le a férjével, és szólítsa meg őt ilyenformán: „Tudom, hogy mindketten aggódunk Tomi miatt. Nem értjük, hogy mitől olyan elveszett, mitől olyan gyenge, miért nincs energiája végigcsinálni a dolgait. Én azt látom, hogy ehhez nekünk kettőnknek van közünk. Nem neked, nem nekem, hanem kettőnknek együtt. Van valami, ami lerendezetlen, kimondatlan és tisztázatlan közöttünk, és ettől a kapcsolatunk meggyengült, erőtlenné s ezáltal céltalanná, perspektívátlanná vált. Pont olyanná, mint a kisebbik fiunk, aki miatt aggódunk: aki gyenge, és akinek nincsenek céljai az életben. Ezért ha fontos nekünk a fiunk (márpedig fontos), akkor úgy segíthetünk rajta, hogy a kapcsolatunkon segítünk. Ehhez sok-sok erőre és türelemre lesz szükségünk, de bele kell vágnunk. Ha csak kettőnkről szólna az egész, talán nem kérném ezt tőled. De a fiunkról van szó.”
Kedves Erika, szinte biztos vagyok abban, hogy a férjét, aki éppúgy szereti Tomit, ahogyan ön, megtalálják majd a szavai, s ezúttal partnere lesz abban, hogy új fókusszal keressenek és találjanak megoldást (akár egy családállítás keretén belül) a kapcsolati problémájukra.
Az ismeretlen anya
„Nevelőszülők mellett nőttem fel – írja Evelin -, anyám a megszületésem után otthagyott a kórházban. Apám személyével szerintem ő sem volt tisztában, lévén tizenhét éves volt, és meglehetősen szabados életet élt. Neki most, harminc év elteltével, jutott az eszébe kinyomozni a nevem, és ismerősként megjelölni a Facebookon. Azt írta, szeretné velem felvenni a kapcsolatot. A nevelőszüleim, akiket tiszta szívből szeretek és tisztelek végtelenül el lennének keseredve, ha megtudnák, hogy szóba álltam az anyámmal. Így aztán választás előtt állok: ha igent mondok, akkor hallgatnom kell előttük erről, de ez rosszulesne, mert még sohasem hazudtam nekik. Ha viszont ha nemet mondok, már előre tudom, nagyon meg fogom bánni, mert szeretném megismerni azt, aki megszült, és akinek a génjeit hordozom. Tudom, hogy minden élethelyzetben létezik jó és rossz döntés, csak most azt nem tudom, hogy ebben az esetben melyik az. A családállítás ilyen helyzetekre is tud megoldást?”
Kedves Evelin! Sok örökbe fogadott gyereket úgy nevelik fel, hogy nem tudja: nevelőszülei nem a valódi szülei. Bert Hellinger és a családállítás tapasztalata szerint ennek az a következménye, hogy a gyerek, bár a felszínen együttműködik az elhallgatással, tudattalanul azonban szolidaritást vállal a biológiai szüleivel. Ugyanez történik akkor is, amikor a nevelőszülők leértékelik, veszélyesnek vagy rossznak állítják be az örökbe adó szülőt. A gyerek ilyenkor – miközben igyekszik lojális maradni a nevelőszülőkhöz – elkezdi a kirekesztett szülőpárt képviselni a 
családban, vagyis elkezd olyan negatív tulajdonságokat mutatni, amelyeket a környezet leginkább elítél a távol lévő szülőkben. A nevelőszülők ugyanis, bármennyire szeretetteliek, áldozatkészek, bármilyen tökéletes szülőpótlékok is, a valódi családi kötelékek szintjén nem a gyerek rokonai. Mindenkinek csak egy apja és anyja lehet, az, akiktől az életet kapta. És akinek az életünket köszönhetjük, azt – a sérelmek, traumák alatt vagy azokon túl – szeretjük. Ezért kedves Evelin, arra kérem, készüljön fel egy szokatlan beszélgetésre a nevelőszüleivel. Hunyja be a szemét, képzelje maga elé és szólítsa meg őket:
„Drága nevelőszüleim. Köszönöm, hogy felneveltetek, gondoskodtatok rólam, hogy figyeltetek rám, és hogy nem hagytatok elveszni a világban. Segítettetek felnőtté válnom: ezért kimondhatatlanul hálás vagyok. Most arra kérlek benneteket, hogy nézzetek rám szeretettel, ha a lelkem visszatalál ahhoz, akiktől az életet kaptam: a valódi édesanyámhoz. Mert mindenkinek csak egy anyukája lehet; az enyém az, akitől a legfontosabbat kaptam, az életet. Kérlek, nézzetek rám szeretettel, ha őt anyunak szólítom, és engedjétek meg, hogy kimondjam: én az ő lánya vagyok. Nélküle nem lettem volna, de akkor nem lett volna a mi történetünk sem. Én az életemet köszönöm neki, hozzá is tartozom: felerészt belőle vagyok. De mindent, amit tanultam, amit kaptam, amit tapasztaltam, és akivé váltam: csak nektek köszönhetem.”
Gondolatban ölelje meg őket, nézzen a szemükbe, és még egyszer köszönje meg mindazt, amit tőlük kapott. Ezután, meglátja, ha ennek szellemében beszél velük, egyetértenek majd önnel abban, hogy szükséges és fontos megismernie azt, akitől az életét kapta: az édesanyját.