Az énállapot-elmélet lényege akár három szóban is összefoglalható: többen vagyunk odabent.
Egy elfogulatlan szemléletű analitikus pszichiáter, Eric Berne, az ötvenes évek elején különös dolgot vett észre. Páciensei, mikor éppen a szüleiktől hallott közhelyeket hangoztatták, akkor nemcsak szavaikat és gondolataikat, hanem a felmenők hanglejtését, mimikáját és testtartását is lekopírozták. Berne-ben felmerült a kérdés: vajon mindez ügyes utánzás-e, vagy egy, a személyiségen belül élő másik én megnyilvánulása. Kis idő múltán az is nyilvánvaló lett számára, hogy nemcsak szülőfigurák, hanem gyermekszereplők is élnek odabent. Berne azután nem sokat töprengett azon az elvi kérdésen, hogy ha ilyen sokan vagyunk, akkor kik is vagyunk valójában. Neki csak az volt fontos, hogy a hozzá fordulókat meggyógyítsa. Újból és újból megtapasztalta: a problémák oka e belső szereplők közötti konfliktus. E szereplőket énállapotoknak nevezte el, mert úgy találta, az ember sohasem képes „lemaszkolni” úgy, mint egy színész előadás után – vagyis valójában itt nem is szerepekről van szó, hanem a személyiség változó, egymástól független állapotairól.
Akadályok
A „többen vagyunk odabent” személyiségmodell, dacára egyszerűségének és diagnosztikai, terápiás hatékonyságának, mégsem formálta át a mindennapok szemléletét. Több ponton ugyanis a félelem láthatatlan falai állják utunkat, mikor az önismeret e szűk ösvényén haladunk a belső megismerés felé.
Az első akadály az „én mindig egyként érzékelem magam, tehát egy vagyok” illúziója. Mert hiszen ha több vagyok, akkor felvetődik a nyugtalanító kérdés: valójában ki is vagyok én azok közül? S a kézenfekvő válasz: „te ez a több vagy” legtöbbünk számára csak számtalan kitétellel és megszorítással érthető és elfogadható.
A másik nehézség abból fakad, hogy mindnyájunk tudata alatt ott lapul a félelem a lelki széteséstől. Attól, hogy személyiségünk koordinálatlan, öntörvényű darabokra hasad, s elveszítjük a kontrollt ezek fölött a belső erők fölött. Paradox módon az énállapotok megismerése és összehangolása éppen a széteséssel ellenkező irányba, a teljesség, vagyis a belső harmónia irányába vezet. További paradoxon, hogy e féltve őrzött kontrollt naponta akár több ízben is sutba dobjuk. Nem kell hozzá más, csak egy külső inger és egy úgynevezett belső „engedély”, s máris galamblelkű feleségből vércseként vijjogó anyává, atyai főnökből kegyetlen ítéletvégrehajtóvá változunk. Személyiségünk e szélsőséges átalakulásai azonban egyáltalán nem lepnek meg minket, hiszen e jelenséget óráról órára megtapasztaljuk környezetünkben és saját magunkban. Így tehát csupán szemléletbeli kérdés, azt mondjuk-e: „dühös lettem” vagy azt: „kiléptem a szelíd énemből és átváltottam az agresszív énállapotomba”. Igaz, ez így első hallásra kissé furcsán hangzik. De a furcsa hangzás még nem cáfolata semminek. Különösen nem, ha e szemléletben megtalálható évtizedes problémáink, betegségeink kulcsa.
Harc a kormánykerékért
A humanisztikus asztrológia személyiségmodellje Eric Berne nyomdokain halad. S míg egy pszichológus hónapokat, gyakran éveket tölt azzal, hogy páciense lelki struktúráját feltérképezze, addig egy humanisztikus asztrológusnak az első pillanattól fogva rendelkezésére áll egy páratlanul pontos személyiségtérkép: a Radix, azaz a születési ábra. Ezen pontosan megszámolható, hány énállapot alkotja összetett személyiségünket, s énjeink milyen karakterrel, motivációval bírnak.
Pszichénk, egy bizarr hasonlat szerint, a „bolondok hajója”, ahol több különös, szélsőséges jellemű szereplő váltja egymást a hajóhídon. Mindegyik igyekszik a hajó irányát a saját elképzelése szerint megszabni, ám a többiek unos-untalan eltérítik őt a kitűzött iránytól. S ha az utastérben nézelődve mit sem tudunk a kormánykeréknél zajló tumultusról, akkor magunk sem értjük, miért halad életünk hajója cikkcakkban.
A humanisztikus asztrológia tapasztalata az, hogy a kormánynál huzakodó erők harmonizálhatók. Ehhez mindenekelőtt meg kell ismernünk a hajó utasait, azok tulajdonságait és szándékait. Mert addig reményünk sincs az összhang megteremtésére, amíg minden egyes szereplőt meg nem értünk és el nem fogadunk. Mert akit „rossznak” ítélünk, az is a szíve mélyén „jóra” vágyik, épp csak problémás utat választ a célja elérésére – talán éppen azért, hogy a figyelmet magára irányítsa. E felismerés után már csak annyi a dolgunk, hogy pozitív energiát adjunk neki, s hogy megegyezzünk vele egy, a többiek által is elfogadható irányban.
A Vízöntő-kor üzenete: mindennek, ami létezik, joga van létezni és a maga útján kibontakozni. Viszont minden létező kötelessége az együttműködés, vagyis az, hogy egyéni szándékait csak addig és úgy érvényesítse, hogy az ne bontsa meg a közösség harmóniáját. És amennyire ez az elv megoldatlan a külvilágban, épp annyira megoldatlan a belső világunkban, a pszichében is.
A világot hiába próbáljuk erővel vagy könyörgéssel megváltoztatni; egyedül csak saját magunk felett van hatalmunk. A bennünk dúló konfliktusok elsimítására csak mi vagyunk képesek. S amennyiben a külvilág a belső világunk tükre, úgy ez az egyetlen útja a Föld bajainak orvoslására is.