Nagy szeretettel köszöntelek a Humanisztikus Asztrológia Iskola közösségében!
Nemsokára találkozunk, ám addig is, hogy együtt legyünk a virtuális térben, idemásolok pár gondolatot bevezetőként.
Ha az olvasottakkal-látottakkal kapcsolatban kérdéseid vannak, küldd el (az oldal alján találsz egy szövegdobozt), és amint tudok, válaszolok rá.
A humanisztikus asztrológia és a harmadik évezred
Az ember szeretné érteni a világot, hogy az miért olyan, amilyen. Mitől olyan szép, olyan szörnyű, olyan nyomorúságos és egyben titokzatos. De leginkább az embert szeretné megismerni. A társát, a szüleit, a gyermekeit, a barátait. Hogy megértse, miért a sok harc és konfliktus, a temérdek rossz választás, az önsorsrontás. S végül, hogy önmagát megismerje. Megtudja, miért éli éppen ezt az életet, mi a sorsa és mire rendeltetett itt a földön.
A világ kaotikus. Nincs két egyforma falevél, nincs két egyforma ujjlenyomat, nincs két egyforma ember. Hogy eligazodjunk ebben a káoszban, fogódzókra van szükségünk. Tipizálásra. A falevelek fajtáit például biológiaórákon tanítják. Van közöttük fűrészelt és sima szélű, tojásdad és szívalakú. Ha egy levelet kézbe veszünk, meg tudjuk határozni a típusát. Ám ha egy emberrel találkozunk, nem tudjuk, kivel van dolgunk. Nincsen használható típustanunk. A pszichológiáé túlságosan elvont és bonyolult, míg az egyszerűsített (családi, csoport— vagy kultúrhátterű) tipizálások valójában burkolt előítéletek, s bár fogódzónak megteszik, a valódi emberismerethez egyáltalán nem visznek közelebb.
Az asztrológia népszerűsége méltán típustanán alapul. A tizenkét asztrológiai karakter valamelyikében (esetleg kettő kombinációjában) mindenki ráismer a hozzá közelállókra. Érdekes, önmagára jóval kevésbé. De ez már nem a típustan hibája, hanem az önismereté.
A világ — mint mondtuk — kaotikus. Az ember szeretné az eseményeket, a folyamatokat kiismerni. Megtalálni a törvényszerűséget, mely azokat működteti. A természettudományok e kihívásnak már részben megfeleltek. A fizika és a kémia egyenletei, képletei bizonyos tartományokban egészen jól használhatók. A természet összetett, látszólag véletlenszerű folyamatai is modellezhetők, ha ismerjük a kezdeti feltételeket. Úgy tűnik, a világ minden jelensége mögött matematika rejlik. De vajon mi határozza meg az ember sorsát? Szintén matematika? S ki az, aki föl tudná írni egy élet minden fordulatának, találkozásának, örömének és kétségbeesésének a képletét?
„Én — teszi fel kezét az asztrológia. — Ha ismerem a kezdeti feltételeket, vagyis a születés pontos helyét és idejét, fel tudom állítani az emberi sors egyedi képletét.” Nos, innen az asztrológia töretlen népszerűségének másik oka. Mert ki ne lesne be a jövő kulisszái mögé? Kit ne érdekelne a saját sorsképlete? A kérdés csupán az: vajon beigazolódnak-e az ebből levont állítások. Vajon birtokában van-e az asztrológia az emberi sorsfolyamat matematikájának?…
A tapasztalatok ellentmondásosak. Úgy tűnik, annyiféle állítással találkozunk, ahány asztrológust megkérdezünk — pedig mindegyik ugyanabból az alapadatból indul ki, s mindegyik ugyanazokat az eszközöket használja a munkája során. És van közöttük, akinek minden szava telitalálat, és van, akié csupa baklövés. A hagyományos asztrológia — mindebből úgy tűnik — alapvetően asztrológus-függő. Ám ha ennyire szubjektív, semmiképpen nem tekinthető az emberi sorsfolyamat matematikai tudományának. Inkább vélhető sajátos művészeti ágnak — bár különös művészet az, amelyik nem az önkifejezést, hanem a másik ember „kifejezését” tekinti céljának.
Akkor hát mi az asztrológia: művészet vagy tudomány? Matematika vagy intuíció? E paradoxont — vagyis a szubjektum és objektum látszólag kibékíthetetlen ellentmondását — a maga területén a XX. századi lélektan oldotta fel. Ma már mint objektív ténnyel számolunk például a tudattalan működésével, holott e területet még senki nem látta, nem mérte, s mind a mai napig nincsen rá tudományos bizonyíték. A lélek is par excellence szubjektív, ennek ellenére senkinek (aki a józan emberi tapasztalás talaján áll) nem jut eszébe megkérdőjelezni a létét. Nem véletlen, hogy a XXI. századi asztrológia szövetségesre és igazolásra talált a pszichológia tudományában. Ehhez ugyan korábbi, nehezen védhető bástyáit fel kellett adnia, viszont amit cserébe kapott, sokszorosan kárpótolta a veszteségért.
Az emberi elméhez hasonlóan az asztrológia is hosszú evolúción ment keresztül. Az ókorban csillagistenekben hittek. A technikai forradalom korában az égi mechanikában és a bolygósugárzásokban. Azt vallották: ha az emberi elme a fejlődés csúcsa, akkor a világ dimenziói és az emberi elme dimenziói egymásnak megfeleltethetők. Az emberi elme a világban és a világ által fejlődött a mai állapotáig. Ezért törekvése, hogy a világot megértse, korántsem elbizakodottság vagy logikai képtelenség. E korszak jelszava így hangzott: „Ma még nem tudjuk, de holnapra kikutatjuk”.
Ez a holnap ma van. Beléptünk a XXI. századba. A kor pedig új szemléletben talált önmagára: az objektum és szubjektum egybemosódásában. A Shaldrake-féle morfogenetikus térben, a László Ervin-féle pszi-mezőben és a jungi szinkronicitásban. Abban, hogy nemcsak a tudat, hanem a lélek dimenziói is megfelelnek az univerzum dimenzióinak: az emberi psziché univerzumszerű, s az univerzum lélekszerű. Abban, hogy az emberi psziché, amely a Nap és a bolygók rejtélyes erővonalainak kereszttüzében alakult, fejlődött évmilliókon át, legbelül megtartotta intim kapcsolatát a Naprendszerrel. Ez az ún. holisztikus világkép, amely alapja és formálója a humanisztikus asztrológia szemléletének.
Az új évezred asztrológiája szakít a hagyományokkal. Nem vállalja tovább a sorstérkép rajzolgatását. Nem a jövővel foglalkozik, hanem az emberi psziché működésével és a vele szinkron folyamatokkal. Állítja: a jövő itt és most készül a lélek vegykonyhájában, s akinek fontos, mit hoz a holnap, arra figyeljen, most mit kotyvaszt odabent, a lélek üstjeiben. Az új asztrológia nem jósol, de megmondja, milyen folyamatok zajlanak a láthatatlan mélységekben, azok milyen következényekkel terhesek, s mik a feltételei és módozatai a változtatásnak.
A humanisztikus asztrológia magába olvasztotta a „lélektani forradalom” és a holisztikus energiatan iskoláinak szemléletét. Munkamódszerébe beépültek a jungiánus, a fenomenológiai, a transzperszonális és a tranzakció-analitikus pszichológia, valamint a brennani energetika elemei. A humanisztikus megközelítés, amint a világot, úgy az emberi jelenséget is a maga teljességében vizsgálja. Célja nem kevesebb, mint hogy az autonóm működésű részekből felépült autonóm egész dinamikáját a maga összetettségében megragadja és értelmezze.