A 2009 karácsonyán útnak indított Humanisztikus asztrológia sorozat kötetei egy kivételesen egységes, összetett asztrológiai szemlélet témaköreit járják körül mindenki számára érthetően, szórakoztató és lebilincselő stílusban. A hazai asztrológiai könyvpiacon egyedülálló módon a sorozat köteteihez egy, az ismertetett egyedi szemléletre kidolgozott asztrológiai szoftvert is letölthet a könyv megjelenésétől kezdve az Olvasó (Regiomontanus asztrológiai program). A sorozat ezzel hidalja át a „bulvárasztrológia” (vagyis a széles olvasóközönség által ismert egyetlen asztrológiai jellemző, a Nap-jegy) és az asztrológusi munkát igénylő valódi asztrológia (a szülött 3-4 legfontosabb asztrológiai jelzőjének meghatározása) leírása és alkalmazása közötti – eddig áthidalhatatlan – szakadékot.
A Körkörös idő, a Humanisztikus asztrológia sorozat kezdő kötete az asztrológia gyökeréig hatol, az ezotéria bölcsőjéhez, a Smaragdtábla szövegéhez. Annak útmutatását követve értelmezi a Teremtés titkát, a Makrokozmosz és Mikrokozmosz egymást tükröző működését, az Ember létköreinek, időben való körkörös vándorlásának eredetét és célját. Rákos Péter e művében a Lélek útját kíséri végig a zodiákusjegyek és asztrológiai házak beavatásain, melynek során megmutatkozik a sokféleség mögötti egységes rendező elv, és a látható világ új, jelentéssel teli mintázatba rendeződik.
Ízelítő a könyvből:
A Smaragdtábla
“Ez a teremtés titka, minden létesülés kulcsa.”
A polaritás univerzumában élünk.
Ezáltal mindennek, ami ebben az univerzumban létezik, létezik az ellenkezője is. És nemcsak hogy létezik, hanem ezzel az ellenkező minőséggel – még akkor is, ha soha nem találkozik vele – szüntelenül szoros összeköttetésben áll.
Leélhetünk például egy teljes és boldog életet egy békés, konfliktusmentes falucskában – közben mégis, rejtetten és minden pillanatban, intenzív kapcsolatban állunk az összes olyan hellyel, ahol háború dúl, ahol az emberek az életükért rettegnek.
Hogy lehet ez?
Úgy, hogy a mi békénk mások háborújának poláris ellentéte, így e két fogalom egy képzeletbeli tengely két végpontját alkotja. Nemcsak összefüggenek, hanem, miként a Jin és a Jang, az egyik szüli a másikat, és a másik teremti az egyiket. Mert valójában ők egy és ugyanazon dologról szólnak, csak az az “egy és ugyanaz” itt, a polaritás univerzumában nem tud egyként és ugyanolyanként megnyilvánulni, ezért aztán mint két különálló lényeg mutatja meg magát.
És éppen mert poláris ellentétpárokként bukkannak fel a világunkban, mi képtelenek vagyunk őket egyként látni, sőt, éppen ellenkezőleg: úgy látjuk, ha létezik két különböző dolog, hát akkor ők azok – mert hogyan is lehetne ép ésszel azt állítani, hogy a háború és a béke egy és ugyanaz a valami? Márpedig mi most, végső soron, ezt állítjuk.
De árnyaljuk kicsit ezt a képet.
Az állítás ugyanis így hangzik: a háború és a béke egy és ugyanaz. Ezzel azonban nem azt mondjuk, hogy a háború egyenlő a békével vagy a béke a háborúval, hiszen ez nyilvánvaló képtelenség volna. Azt mondjuk, hogy a háború és a béke egy olyan valaminek a megnyilvánulásai, melyet egy univerzumunkon kívüli entitás (mondjuk egy angyal) szemével “egy és ugyanazon valaminek” lehetne látni. Vagyis van egy “valami”, aminek nincs, és nem is lehet neve (mert ha neve volna, akkor helye lenne a polaritás univerzumában), ami egyszerre béke és háború, s ez az “egyszerreség” nem valamiféle belső kétféleséget jelent, hanem egy számunkra elképzelhetetlen homogenitást.
Mi azonban földlakók vagyunk, és polárisan érzékelünk. Ez nem is lenne baj, ha a polaritás két végpontját nem ellentéteknek látnánk, és ha nem “vagy-vagy” kategóriában gondolkodnánk róluk. Ebből ugyanis az fakad, hogy mi, ha egy poláris ellentéttel találkozunk (márpedig lépten-nyomon azzal találkozunk), akkor annak nyomban az egyik végpontjával azonosulunk, és igyekszünk kiiktatni, megszüntetni a másikat. Mert az egyik végpontról úgy tartjuk, hogy “jó”, a másikról pedig, hogy “rossz”. Vagyis magát a polaritást is polárisan szemléljük.
Ha azonban ambíciónk, hogy túlhaladjuk ezt az általános és örökké konfliktust szülő világszemléletet, és szeretnénk kilépni – ha csak gondolatban is – a polaritás univerzumából, akkor ehhez a már korábban említett rendszeren kívüli entitás – egy angyal – látásmódját kell elsajátítanunk.
De vajon hogyan látják a világunkat az angyalok? Vajon milyen lehet az ő térképük erről a háromdimenziós univerzumról? S vajon létezik-e ilyen térkép, és ha létezik, képesek volnánk-e azt olvasni?
A hagyomány úgy tartja, létezik.
A legenda szerint először Háromszor Hatalmas Hermész sírjában találtak rá, és egy kicsiny, smaragdból faragott táblácskára volt vésve, minden valószínűség szerint ilyenformán:
Az óta a néhány ezer év óta, amióta felfedezték, misztikusok és bölcselők ezrei törték a fejüket, hogy a jelképek valódi értelmét megfejtsék. Ezért aztán számtalan olvasata létezik, s mindegyik olvasat a maga módján megvilágító erejű.
E táblácskát tartják a hermetika forrásának, vagyis a mai ezoterikus világkép bölcsőjének. Az azóta elveszett, jelképekkel teleírt kőlap legelső ránk maradt átiratát érdemes felidézni, már csak azért is, mert majd’ minden, ezotériával foglalkozó könyv idézi. Úgy is tekinthetjük, mint az első kísérletet arra, hogy egy nem földi nyelven írt üzenetet földi nyelven megszólaltassunk, vagyis hogy szavakba foglaljuk a szavakba foglalhatatlant:
Való, hazugság nélkül, biztos és igaz.
Ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van, és ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van – így érted meg az Egy csodáját.
Minden az Egyből keletkezett alkalmazkodás által.
Apja a Nap, anyja a Hold, a szél hordozta méhében, a Föld táplálja.
Ez a theleszma, a világ nemzője és fenntartója.
Ereje akkor teljes, amikor a földbe visszafordul.
Válaszd el a tüzet a földtől, a könnyűt a nehéztől, a tudást a szenvedélytől.
Felszáll a Földről az Égbe, aztán újból aláereszkedik a Földre: ezzel egyesíti a felső és alsó szférák erejét.
Az uralmat az egész világ felett így nyeri el. E perctől fogva előle minden sötétség kitér.
Ez az erők ereje, mert éppen úgy áthatja a finomat, mint a nehezet.
Ahogyan a Makrokozmosz, úgy születik a Mikrokozmosz. Ez a teremtés titka, minden létesülés kulcsa.
Ezért hívnak Hermész Triszmegisztosznak, mert az univerzum mindhárom szintjének titkát ismerem.
Amit a Nap művéről mondtam, befejeztem.
S hogy a Smaragdtábla valóban az angyalok térképe volna az életről, az univerzumról és mindenről?
Nem tudjuk.
De gyanítható, hogy köze lehet valami nagyobb igazsághoz, mert amióta létezik, azóta nyugtalanítja az emberi elmét. Amit eddig sikerült belőle megfejteni, az megállja a helyét a világban. Üzenete olyan – mai fogalmaink szerinti – metaelmélet, melynek lényege megtalálható a világ összes vallásában és filozófiájában.
S bár a lehetetlent kísértjük, most mégis megpróbáljuk a fennmaradt szöveg szűkszavúságát idéző tömörséggel összefoglalni, amit ma, a huszonegyedik században, több ezer év töprengése eredményeként a Smaragdtábla fordításának tekintünk:
A világ alkotott.
Az Alkotó a világot magából teremtette. El is különül a világtól, és benne is van a világban.
A Teremtés létrehozta a teremtett világ alapelvét: a polaritást. Az első tengelyen az Alkotó és az Alkotás polaritása jelent meg.
A világ (az Alkotás) az Alkotó öntudatlan fele: az anyag és a természet.
Az Érzékelő az Alkotó érző és tudatos fele: a Lélek.
Az ember a polaritás egyik pontjával, a Lélekkel azonosul, így szemben áll a világgal. Innen ered hite, hogy csupán alászállt az anyagba, míg az lényegétől alapvetően idegen. Ezért azt uralni akarja, vagy éppen ellenkezőleg, ki akar szabadulni belőle.
A Lélek és a világ azonban egy és ugyanaz. Elkülönültségük csupán a megismerést és a tapasztalást szolgálja. A tapasztalás időben és térben – vagyis a világban, a “lélekidegen” közegben – zajlik.
A tapasztalás egyet jelent a polaritás – a jó és a rossz – megélésével. A világ polaritásának ciklikus megélése a karma. A karma valójában nem ok és okozat, hanem a poláris megtapasztalás szükségszerű velejárója.
A világ és a Lélek természete a felszínen bonyolult – rejtetten azonban egyszerű. Valódi természetük megértése az a hiányzó láncszem, amellyel a Teremtés köre bezárulhat.
A fenti pár mondat természetesen éppúgy értelmezés, mint az ókorból ránk maradt szöveg – mindössze logikája és szóhasználata alkalmazkodik jobban mai tudásunkhoz és világképünkhöz.
Ám valójában mindkettő csak adaptáció, fordítás, közelítés, illúzió: a tudás, a megértés illúziója. Hasonló a mozivászonhoz, amelyen egy mesés tájat a kamera közvetítésével ismerhetünk meg. Mennyire más azonban, ha valóban elutazunk arra a csodás vidékre: akkor ott szabadon, kedvünkre kószálhatunk, és ez összehasonlíthatatlanul közelebb áll a valódi megtapasztaláshoz.
Utazásra hívunk hát, Olvasó. Utazásra, ami csupán azzal, hogy a Smaragdtábla iránytűje mutatja majd számunkra az utat, olyan vidékre vezet odakint és odabent, amely talán örökre megváltoztatja viszonyodat a világhoz és önmagadhoz.