Rendszerállítás

A rendszerállítás és a horoszkóp úgy illeszkedik egymáshoz, mint a borsó meg a héja. Azok a hallgatók, akik részt vesznek Humanisztikus Asztrológia Iskola rendszerterapeuta képzésén, többdimenziós szemlélettel kezdenek terápiás munkájukba. S bár a családállítás módszere mintegy harminc éve ismert a világban, az utóbbi években egyre több leágazásáról, kreatív továbbgondolásáról érkeznek hírek. Ezek egyik legizgalmasabb példája a rendszerdráma. Erről és a rendszerdrámához vezető útról kérdeztük a módszer kidolgozóját, Rákos Pétert.


Mitől olyan népszerű ma a családállítás?

Amit hétköznapi szinten érzékelünk, az az ellentmondások, a konfliktusok világa. Ezek mindig voltak és mindig lesznek. Csak a fókusz helyeződött át az utóbbi kétszáz évben a kollektívumról az egyénre. Az új világkorszak, a Vízöntő energiája mostanában éledt fel, és öltött testet a gondolatainkban, érzéseinkben. Lényege a szabadság, a függetlenség, az individualitás, az egyenlőség vágya. Ezekkel a szükségletekkel elvben minden jóérzésű ember egyet is ért. Azonban létezik az emberi psziché egy mélyebb szintje is – használjunk természettudományos fogalmakat, nevezzük e területet jobb agyféltekének –, amelyik nem tud az időről, amelyik sosem változik, amelyik öröknek és változatlannak érzékeli a világot. Ez az archetípusok birodalma, a tudattalan. Ezt a területet értelmezi a mélypszichológia, és ezt térképezi fel az asztrológia is.

Világunkat „bal agyféltekés civilizációnak” is nevezhetnénk, a logika, a racionalitás, a haszonelvűség korszakának, amely vágyik az újra, a változásra és változatosságra, a megoldani való feladatra. A jobb agyfélteke számára mindez idegen és félelmetes. Ő rendet akar, azt az egyetlen, változatlan rendet, amely öröktől fogva benne létezik. Vagyis a jobb agyféltekét a család ősi, hierarchikus működése nyugtatja meg, a balt pedig korunkban minden hagyományos kötelék átértelmezése, új formák, elvek kialakítása. Ez viszont feloldhatatlan ellentmondás a javából.

A hozzám fordulók többségének problémái visszavezethetők a családi konfliktusok szintjére. Ezek a konfliktusok már nagyon kis korban elkezdődnek. A kisgyerek még inkább jobb agyféltekésen érzékel, míg a világ, amelyik tőle alkalmazkodást követel, bal agyféltekésen működik. Egy kisfiú például tudja és érzi a család ősi, benne élő rendjét, azt, hogy az apa és az anya nagy és ő kicsi. Azonban ha a szülők vadul élik Vízöntő-kori válságukat, az anya elnyomva érzi magát a férje által és válni készül, akkor úgy beszél az apáról, hogy azt előbb-utóbb leértékeli a gyerek szemében. És mert az anyának támaszra van szüksége ebben a válsághelyzetben, érzelmileg a kisfiára támaszkodik, aki ennek hatására egyre inkább úgy viselkedik, mintha ő lenne az anyja igazi társa. Az ősi rend tehát felborul: az apa összezsugorodik, a gyerek pedig fokozatosan ugyanolyan nagy lesz, mint az anya. Ez hétköznapi értelemben ugyan kiegyensúlyozhat egy válsághelyzetet, azonban óriási árat kell érte fizetni: a jobb agyfélteke folyamatosan érzékeli a rend hiányát, és tüneteket produkál. Hangulati zavarokat, életviteli és a személyes sorsot érintő blokkokat.

Persze fogalmazhatnám mindezt az asztrológia nyelvén is: a Nap mindig az apa, a Hold az anya, a Merkúr a gyermek, és ez felcserélhetetlen. Élhetünk a lelkünk (amelyet most jobb agyféltekének nevezünk) vagy az asztrológiai születési képletünk ellen, csakhogy ezzel egyre messzebb kerülünk a boldog és eredményes élettől.

Ez egy feloldhatatlan ellentmondás?

Bizonyára nem. De a probléma egyelőre járatlan út, ösvénytelen föld. Igaz, léteznek utak és kísérletek. Az asztrológusok többsége például a tanácskérőket igyekszik visszavezetni az archaikus, ősi rendbe, amelyet a horoszkóp tár elénk. Oda, ahol a nőé a gyermeknevelés, a férjről való gondoskodás és a családi tűzhely őrzésének feladata. Tény, hogy azok, akik ezt életvezetés-szinten meg is tudják valósítani, valóban megnyugszanak. Azonban egyre többen képtelenek erre.

Egy másik út a jobb agyfélteke rendjének, szükségleteinek tudatosítása, annak belátása, hogy egy szinten, egy igen fontos szinten, a dolgok egészen másképp állnak, mint ahogy azt eddig hittük. Az apa és az anya itt mindig nagy, a gyerek mindig kicsi, és semmi jó nem származik abból, ha belebonyolódik a felnőttek dolgába és ítélkezik felettük. Ezt a szintet Böszörményi-Nagy Iván pszichiáter és családterapeuta tárta fel, s tapasztalataiból alkotta meg Bert Hellinger a rendszerállítás módszerét.

Hogyan zajlik egy ilyen rendszerállítás?

Freud díványa óta tudjuk (legalábbis tudni véljük), mi és hogyan történik terapeuta és kliens között, mi és hogyan történik a kliens tudatában és tudattalanjában. A rendszerállítás során azonban valami olyan történik, ami józan eszünk számára felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Vagyis a fenti modell értelmében a terápia során a résztvevők a terapeutát is beleértve a bal agyféltekéjükből átkerülnek a jobb agyféltekéjükbe. Felhagynak az értelmezéssel, és átadják magukat az egészleges érzékelésnek.

Konkrétan pedig így zajlik egy rendszerállítás: a résztvevők körben ülnek. Aki dolgozik, az megnevezi a problémáját (ami lehet betegség, munkahelyi probléma, depresszió, stb.) Utána a jelenlévők közül kiválasztja, ki képviselje apját, anyját és a további családtagjait, munkahelyi probléma esetén a munkatársait, főnökeit, valamint kijelöli a saját képviselőjét is. Ezután elhelyezi a kiválasztott képviselőket a csoport kialakította körben (ez maga az „állítás”). Ami ezután történik, arra azt mondhatjuk, valóban döbbenetes. A képviselők, akik az égvilágon semmit nem tudnak az állító családi vagy munkahelyi körülményeiről, elkezdenek intenzív érzésekről beszámolni. Elmondják, hogyan érzik magukat akkor és ott a bőrükben, milyen indulatokat táplálnak a többi, a térben ott álló szereplő iránt. Ezek az érzések pedig száz százalékig megegyeznek azokkal, amiket a valódi családtag, munkatárs érez a többiekkel szemben. A képviselők gyakran öntudatlanul felveszik az adott – hangsúlyozom, teljesen ismeretlen szereplő – testtartását, használják annak sajátos, csak rá jellemző szófordulatait. Mi történik itt? Nem tudjuk. Mint a közismert viccben: magyarázni tudjuk, de sehogy sem értjük.

Valami nagyon furcsa és egyben nagyon természetes érzés egy ilyen állításon részt venni. A bal agyféltekénk sikoltozik: „nem értem, ilyen nem létezik”, a jobb pedig egyre nagyobb nyugalomban, biztonságban érzi magát, mert tapasztalja, hogy a felszínre kerül egy mélyebb, igazabb és hozzá közelebb álló valóság.

Mi pontosan a terápia lényege?

A terapeuta számára a képviselők térbeli helyzete, egymáshoz való viszonya, érzései lefordíthatók a rendszer saját nyelvére. Aki például a földet nézi, az gyakran egy meghalt hozzátartozójával azonosul. A látvány és az érzések híven tükrözik az állító tudatos és tudattalan problémáit, konfliktusait. Ezen a szinten két fő kimozdulás történhet: a kliens átveheti egy rokona, felmenője nehéz sorsát, illetve olyan, nem neki való szerepeket vehet fel, mint az előbbi példa kisfiúja, aki az anyja mellett társként, támaszként kíván megfelelni. A terapeuta ezeket az átvételeket, szereptévesztéseket látva átrendezi a szereplők térbeli helyzetét, hogy az a jobb agyféltekének megfelelő, örök rendet képviselje. Ha ez ellenállásba ütközik, akkor rövid, terápiás mondatokat mondat el a szereplőkkel, hogy a valóság a psziché mindegyik szinten tudatosodjék. Végül, amikor megszületik a „szivárványhíd”, vagyis a bal és a jobb agyfélteke egyként látja és érzékeli az új, mélyebb valóságot, akkor az mindig nagy felszabadulásélménnyel, katarzissal jár. Aki részt vett rendszerállításon, az onnantól meghallja a lelke szavát, és jó esetben nem cselekszik ellene. És ez nem kevés eredmény.

Hogyan jutott el a családállítástól a rendszerdrámáig?

Amikor alaposan megismertem a családállítás módszerét, elkezdett érdekelni, vajon hogyan adaptálható a módszer arra a családi rendszeren túli, transzperszonális területre, amin én dolgozom. Ezzel persze koránt sem vagyok egyedül. Sokan rájöttek ugyanis, hogy minden, ami rendszerelvű – és mi nem az? – e módszerrel vizsgálható, és a belső dinamikájáról információ nyerhető. Így aztán felállítható például egy beteg gyógyszerelése oly módon, hogy a szerveit, immunrendszerét, keringését, hormonháztartását képviselőkkel megjelenítik, és figyelik, a rendszer részei milyen gyógyszerre hogyan reagálnak együtt és külön-külön. De hallottam olyat is, hogy valaki a konyhakertjét tervezte meg úgy, hogy tesztelte, milyen elrendezésben érzik magukat a legjobban a palánták…

Engem, mint integratív asztrológust, természetesen az emberi sorskérdések érdekelnek a legjobban, és azok hatása a mindennapi konfliktusainkra, küzdelmeinkre. A spiritualitás világában létezik olyan sorsátvétel is, amelyet nem egy korábban élt családtagtól, hanem egy korábbi önmagamtól eredeztethetek – nevezhetjük ezt karmikus tehernek is. Gyakori tapasztalat, hogy ha egy életen belül valaki megfizette a sorsadósságát, a terhét mégsem tudja lerakni – olyan, mintha hozzánőtt volna. Egy speciális módszerrel megvizsgálható egy tünet korábbi életbeli előzménye, s az is, vajon eljött-e már az ideje annak, hogy az állító a teher alól felszabaduljon.

A családi rendszeren túli problémák másik része belső valóságunk sajátos dinamikájából ered, abból, amit a pszichológia ego state-eknek hív, mi pedig énállapotként azonosítunk a horoszkópban. A humanisztikus asztrológia szemlélete szerint énrészeink valójában nem is részek, hanem önálló karakterrel bíró állandó belső személyiségek, asztrológiailag körülírható archetípusok. Ezek éppolyan konfliktusban élnek bennünk, mint amilyen konfliktusban mi élünk a környezetünkkel. A horoszkópállítás során az énállapotok harmonizálása megerősíti a személyiségünket, s megtapasztalhatjuk, milyen az, amikor mindegyik belső erőforrás együttműködik és bennünket szolgál.

A módszer azonos a korábbiakkal: az állító által kiválogatott képviselők egy stilizált horoszkópábrán állnak, az ott megjelenített karmikus mintákat, szereplőket vagy énállapotokat szólaltatják meg. Az asztrológus-terapeuta dolga pedig a psziché hierarchiájának, asztrológiai törvényszerűségeinek ismeretében a belső rend helyreállítása. (Egy ilyen állítás részletei láthatók az iskoláról készült film utolsó részében.)

A karmikus múlt feltárása szinte mindig mély felismeréssel és erős katarzissal jár, az énállapotok harmonizálása után pedig gyakran elhangzik ez a mondat: „még sohasem éreztem magam ennyire kerek egésznek és energizáltnak”. A módszer terápiás eredményei is biztatók: a résztvevők több mint fele számolt be arról, hogy az állítások során elérte az általa kitűzött célt.

És mitől „dráma” a rendszerdráma?

Azzal az integratív szemlélettel, amellyel mi közelítünk az emberi problémákhoz, a hagyományos egyedi állítások kevésnek bizonyultak. A családi erőtérben felfedezhető elmozdulások, sorsátvételek rendezése után gyakran tapasztalható, hogy a tünet mélyebb szinteken is rétegződött: lenyomata megtalálható csakrák működésében, az énállapotok világképében, az előző életekből áthozott karmikus blokkokban. Amíg ezekkel nem dolgozunk a rendszerállítás módszereivel, a tünet változatlanul megmarad. Ezért a pszichodráma csoportokhoz hasonlóan – az elnevezést tőlük kölcsönöztük – a rendszerdráma csoport is állandó tagokból áll, egy éven át havonta találkozik, és a résztvevők problémáit lépésről lépésre, rétegenként dolgozza fel és rendezi.

A rendszerdráma, a rendszerállítás új módszereihez hasonlóan, csak akkor alkalmazható, amikor valaki ismeri a transzperszonális dimenziók és az asztrodinamika törvényszerűségeit, s azokat tudatosan alkalmazva tárja fel és korrigálja az elmozdulásokat, megrekedéseket. Ez persze visszafelé is igaz: számtalan tanítás, felismerés született a rendszerdráma-állítások során, hiszen alkalmunk volt mélyen belelátni a humánenergetika, a karma és az asztrológia rejtett működésébe. Azoknak a hallgatóinknak pedig, akik részt vettek rendszerdráma csoporton, nyitva áll a lehetőség, hogy csatlakozzanak az iskola keretein belül induló rendszerterapeuta képzéshez.

(Az Elixír Magazin cikke nyomán)

 

rendszerállitasrol

 


vissza-a-kezdolapra

  • Humanisztikus Asztrológia™