Szerzői archívum: Vaskor Gréta

Bika hava  – izzik a galagonya

Beköszöntött a Bika hava, a május. Jön május elseje, a majális. Talán még sokan emlékeznek a dalra: „Itt van május elseje…”  A II. Internacionálé tette ezt a napot  a munka ünnepévé  1889-ben. A mai  napig munkaszüneti nap, ünnepnap. A választás azért volt szerencsés, mert ehhez a naphoz Európa-szerte ünnepek, rítusok sora társult, mint a tavaszi ünnepkör kitüntetett napjához. Ez a nap a zöld ág, a zöld növények napja, a zsendülés, a termékeny föld, a virágbeporzás, a termékenység ünnepe.  (Ne felejtsük, a Bika havában járunk…)

Ünnep volt ez az ókori Rómában, a virágok ünnepe, a Floralia.  A kelták nyárkezdő ünnepe e napra esett. Ekkor hatalmas ikertüzeket gyújtottak, májusfát állítottak, azt körbetáncolták.  A Brit szigeten ekkor galagonyaágat akasztottak a házakra, istállókra, hogy az védje a viharok, a szellemek és a boszorkányok ellen. Galagonyakoszorú volt a majálisi alakoskodók fején. A galagonya a boszorkányok növénye a volt a középkorban, május elsejének előestéje pedig a négy boszorkányszombat egyike volt. (Érdekességképpen: a magyarországi boszorkányok Szent György estéjét részesítették előnyben. Mindkét nap aa Bika havának első dekádjába esik, a Bika uralkodó planétája pedig a  Vénusz. A Vénusz sötét oldala, „árnyéka” a Szépasszony, a rontó boszorkány archetípusa.)

A magyar hagyományban ekkor minden házon kellett zöld ágnak lennie, ha nem volt, úgy tartották, majd az ördög tűz, mert „gonoszjáró napnak” is tartották.  Május elsejének előestéjén a legények az erdőben ittak, mulattak, majd hajnalban a kiszemelt lány házának udvarába májusfát állítottak. A fa törzsét lehántották, tetejére egy üveg pálinkát és perecet akasztottak.  Délben mulatság volt, minden eladósorban lévő lányt meg kellett táncoltatni, különösen azokat, akiknek nem volt párjuk. Vidéken még ma is láthatunk májusfákat magasodni a házak előtt. Tudhatjuk, ott eladósorban lévő lány lakik..

Tavaszváró napok

Melegednek a napok, a hőmérő nappal már ritkán marad 0 fok közelében.  Közeledik a tavasz. A naptárban a szentek névünnepéhez tartozó rítusok, mondások is jelzik, hogy a tél véget ér, s már készítik a helyet a melegnek, a tavasznak: Mátyás kezdi a jégtöréssel (február 24.) majd jön Gergely (március 12.), aki „acélt hoz és tüzet üt”, végül Sándor, József és Benedek érkezik zsákjában a meleggel. Benedek (március 21.) napján kezdődik a csillagászati tavasz, ez a tavaszi napéjegyenlőség ideje, innentől a Nap „erőre kap”.

A tavaszváró rítusok sora Gergely nappal veszi kezdetét.  S történik ez azért, mert Szt. Gergely napja volt egykor a tavasz kezdetének ideje. (Ennek oka XIII. Gergely pápa által megreformált naptár előttre nyúlik vissza, mert akkorra a hátráló tavaszpont, a napéjegyenlőség, amely most március 21-re esik, elérte Gergely napját, március 12-ét.)  Gergely a VI. században élt bencés szerzetes, majd pápa, a középkori műveltség egyik legnagyobb megalapozója volt, nevéhez fűződik az egyházi ének rendszerezése, a gregorián.   S szintén az ő nevét viseli egy szakrális tavaszváró játék, a  „gergelyezés”.  Ez egyszerre diáktoborzás volt, s egyszersmind tavaszköszöntő is.   Toborozták az új diákokat az iskolába „szent Gergely vitézei”,  a falut körüllovagolták, katonást játszottak, tűzkövet és acélt tartva a kezükben e szavakkal köszöntöttek be a házakba: „acélt hoztam, tüzet ütöttem kegyelmeteknek”, s úgy dobták le a tűzkövet a földre, hogy az egy darabig forogjon a földön, a tüzes, az erőre kapó Napot megidézve!

Farsang

Régen meghatározott rendje volt az életnek, szabályok, kötelességek keretezték a mindennapokat, szervezték az ünnepnapokat. Szabályozott volt, mikor, mit lehet enni, tenni, viselni.  Mikor van helye az örömnek, a bánatnak, a mulatozásnak és a befelé fordulásnak. Ez biztonságos keretet adott, lehetett rá támaszkodni. A biztonság, a támasz mellett a sok szabály feszítettséget is adott, vajmi kevés tere volt a spontaneitásnak, az egyéni individuális megnyilvánulásoknak. De az embernek igénye volt, van, hogy néha kilépjen a szabályok rendszeréből, csak legyen, ne kösse minden lépését elvárások sora.   Sőt! Éppen az legyen az elvárás, hogy ne legyen elvárás, hogy feje tetejére álljon a világ! Hogy megnyíljon egy kapu!  Olyan kapu, amelyik nem egy másik dimenzióba vezet, nem egy szentséges világba, hanem minden ember mélyébe, tudattalanjába, s az ott felhalmozódott, lerakódott feszültség, elfojtás, düh, vágy a felszínre törhessen rajta keresztül. Ez a kapu volt a farsang!

A farsang vízkereszt napjától hamvazószerdáig tartó, változó hosszúságú időszak. Menyegzők, tobzódás, mulatozás, alakoskodás jellemezte ezt az időszakot. Sok szabály felfüggesztődött erre az időszakra. Ilyenkor az asszonyok is elmehettek kocsmába! Vasárnap vagy kedden volt a „kanivók napja”, csütörtökön az „asszonyok ivója”. Oda férfiember nem tehette be a lábát. Persze, maskarába öltözve megpróbálták, s hatalmas nevetések között leleplezték és kiseprűzték őket! Az asszonyok ittak, mulattak, táncoltak egymással.  Tartottak ál-lakodalmat, álmenyasszonnyal, aki természetesen férfi volt, buja és pajzán beszólásokkal. Tartottak hamis bíróságot és áltemetést. Az összes bűnt, terhet, szennyet kitették, rámondták a „bűnösre” és végül trágyadombra (!) dobták a „vétkest”. Alakoskodtak, maskarába bújtak, kiléptek az addigi megszokott életből, szerepből. Ha csak rövid időre is, megtapasztalták, hogy milyen szabályok nélkül élni, milyen az, ha nem a munkán, az ájtatosságon van a hangsúly, hanem az örömön, sőt, a fékevesztett mulatozáson! A farsang utolsó három napján csúcsosodott ki a farsang ünnepköre. Szombat estétől kedd estig szólt a zene, táncoltak, mulattak, ekkor tartották sok helyen az álesküvőket, álbíróságokat.  Aztán húshagyó kedd éjszakáján, pontban éjfélkor, elhallgatott a zene, ezt a napot hívták a „farsang farkának”. A következő nap volt hamvazószerda, mikor is kezdődött a 40 napos nagyböjt időszaka, ami már a testi és lelki megtisztulásról, felkészülésről szólt, sok szabállyal, tiltással. Érdekesség, hogy hamvazószerdát követő csütörtökön felfüggesztették a böjtöt, ez volt a „csonka, zabáló, torkos” csütörtök. Praktikus okai is voltak ennek a napnak, hiszen ekkor ették meg a farsangi maradékot, de azért hívták sok helyen „zabáló csütörtöknek”, mert addig kellett enni, amíg rosszul nem lettek, amíg el nem teltek, meg nem betegedtek a torkosságtól, a féktelenségtől… Hogy ez által testük, lelkük, minden porcikájuk várja a megtisztulás időszakát!